A Mederjárók Jelentik #011

Sziasztok,
 
Ez a Susnyás Transmissions hírlevele, egy válogatás abból, amit az elmúlt két hétben figyelemre érdemesnek találtam az interneten. Összesen 5 link, pár perc az egész.


1. Over-grazing and desertification in the Syrian steppe are the root causes of war

A szír polgárháborút a kezdetektől igyekeztem közelről követni, mert nem a szokásos közel-keleti káosz narratívájába illeszkedett, felesleges volt, drámai, a végtelenségig húzódik és nyilvánvalóan nem Szíriáról szól. Arról már sokat olvastam, hogy a klímaváltozás lehet a fő háttérok, de ebben az ötéves cikkben eléggé meggyőzően érvel a szerző amellett, hogy a klímaváltozás hatásai azért vezettek olyan masszívan kezelhetetlen éhínséghez és gazdasági válsághoz az országban, mert előtte túlhasználták és kizsarolták a természeti erőforrásokat. Elsősorban túllegeltetéssel:

The edge of an experimental sheep grazing exclusion zone (to the right) within Al Talila Reserve, Palmyra, photographed in March 2008 in the midst of an intense drought period. Sheep quasi uncontrolled grazing was allowed to the left of the fence. Grazing


“In 2014, three years after social unrest first and then a brutal civil war erupted in the country, Francesca de Chatel published an interesting essay arguing that the inability of the Syrian government to tackle the rampant steppe’s ecological crisis, steadily unfolded over the course of 50 years of sustained mismanagement, has been one of the key triggers of the armed conflict in the country.

She mentions as other critical triggers the too fast economic liberalization plan, high rates of unemployment and corruption, and, sure enough, a long-term and suffocating lack of freedom.” 


Éppen a napokban említette mellékesen egy újságíró a cikkében, hogy Kínában azért tűr békésen a társadalom, mert az a deal, hogy jól tartja őket a behemót. A szabadság korlátozását addig viseli el a nép, amíg viszonylagos jólétben érzi magát. Rajta vagyunk mi is a szíriai röppályán – az oligarcháink kezében van az, hogyan menedzselik a következő évtizedekben a természeti erőforrásainkat, és ennek megfelelően mennyire fog tudni odaverni a Kárpát-Medencének a klímakatasztrófa.

2. Divatőrület: ki az a hülye, aki lelkesen elrohan, hogy vegyen magának egy Lidl-színű, Lidl-logós edzőcipőt, és főleg miért?




“Könnyű a válasz: azért, mert újságíró vagyok, ez meg egy vadonatúj konzumkulturális jelenség, amiről érdemes tudósítani.

Na de a végén miért vettem egy pár 39-es és egy pár 46-os Lidl-cipőt ötezerért?

Erre már nem annyira könnyű válaszolni, ezért kezdtem gondolkozni rajta már a motoron ülve.”

Tartok tőle, hogy a végén majd kiderül, hogy ezek voltak a legfontosabb kérdések az életünkben, mert igazából ezek határozzák meg a valósághoz való viszonyunkat. Szily négy különböző teóriával áll elő arról, hogy miért érzek heves birtoklási vágyat még én is, amikor erre a képre nézek (csak vele ellentétben én ezt másodpercek alatt le is küzdöm, de abszolút megértem őt, sőt, valahol hálás is vagyok neki).

A négy teória levezetése közben pontos megállapításokat is megfogalmaz a kontextusról (mi a “drop”, hogyan működik az irónia rétegződése, stb), szóval örülök, hogy valaki a helyén kezelte a Lidlnek ezt a húzását, amire amúgy nem mondanám, hogy “ügyes” – inkább olyan, mint a gravitáció. Törvényszerű és elkerülhetetlen. 

(a jelenségről egyébként az egyik ügyfelem céges Slackjén értesültem, ahol egy csapatvezető megkérdezte, hogy aki jár Lidl-ben, tudna -e neki venni egy ilyen papucsot. The hype is real.)


3. The Clock Is Ticking on America’s ‘Feral Swine Bomb’



Elvadult malacok kondái, talán rettegésben még nem tartják, de azért
rendesen terrorizálják Amerikát. 

Three pigs in a pen.

Nem “vaddisznók”, ez fontos, hanem a vadonba kiszabadult házi sertések és vaddisznók hibridjei. Kiváló genetikai koktél: szaporodnak mint az állat, mivel a háziasításban erre voltak tenyésztve, megzabálnak mindent, jó nagy, dagadt disznókká tudnak nőni ha van elég kajájuk és sokkal okosabbak, mint az átlagos legelésző vadállatok. Konkrétan sok államban tiltják a vadászatukat: olyan jelenetek játszódnak már le odakint, hogy helikopterről gyilkolják le az egész kondát egyszerre, mivel ha nem így csinálják, akkor a túlélők elmenekülnek és továbbvándorolnak. Milliárdos anyagi károkat okoznak, megtámadják és megeszik a háziállatokat, védett ökoszisztémákat tarolnak le, és mivel Ontario államban már többen vannak, mint az emberek, így nem csodálkoznék, ha hamarosan kisvárosokat foglalnának el.

Természetesen a problémát emberi mulasztások sorozata okozta: vadonba szökött házimalacok és néhány olyan idióta, aki direkt hurcolt ki disznókat az erdőbe azért, hogy utána vadászhasson rájuk.

4. The Spy Novelist Who Knows Too Much


Ezt a remekbeszabott, New York Times “long-read” riportot régóta őrizgetem nektek, de ha már szó volt Szíriáról, akkor idekívánkozik. Villiers egy klasszik bonviván francia író, aki negyven évig írta a ponyvaregény-sorozatát, több, mint 200 részig jutott, a világ egyik legjobban kereső írója, és a pályaudvari olcsó ponyvák célközönsége mellett a világ politikai vezetői és hírszerzői is olvassák, mert a lövöldözések, autós üldözések és részletgazdag dugások között totálisan hiteles, kortárs titkosszolgálati akciók történnek, sőt: Villiers több alkalommal írt olyan könyvet, aminek a cselekménye részben bekövetkezett a megjelenése után.

És most kapcsoljuk a kora-kilencvenes évek Magyarországát:



A 11 éves kis Gregó a nagymamája Romana, Júlia és Tiffany példányai között  megtalálja ezt a furcsa, fekete füzetet, ami bizonyos szempontból abszolút passzol a stilóhoz, de valahogy mégsem. “Ez lenne a Tiffany fiúknak?” – gondolja magában,és belelapoz.

Kábé két nekiülésből olvastam végig az egyébként nem hosszú sztorit, és az volt a fura, hogy én éreztem, hogy ez egy ilyen eléggé alantas igények kielégítésére és alacsony szellemi nívóra célzott valami, de akkor miért ilyen részletgazdag, intelligens, érdekes és izgalmas? 

Szóval Magyarországon nem futottak be nagy karriert Villiers regényei, amiket amúgy Macron és Merkel is nagy valószínűséggel olvas, a “Harlequin” kiadónál való megjelenés talán el volt pozícionálva. Összesen 2 regénynél lelőtték a sorozatot, szerintem a villamoson ülő nagymamáknak két Júlia meg Romana között nem feküdt a sok kokain meg a libanoni kémjátszmák. 

Az NY Times cikk olvasása után ráguglizva az öregúrra jöttem rá, hogy ez “az”, visszajött a Malko-füzetek emléke, és onnantól pár kattintással később már be tudtam rendelni a két megjelent számot antikváriumból. 

Itt egy hosszabb részlet, ami jól rávilágít a világunk abszurditásaira, hasonlóan a Lidl-cipőhöz:

When I asked whether it bothered him that no one took his books seriously, he did not seem at all defensive. “I don’t consider myself a literary man,” he said. “I’m a storyteller. I write fairy tales for adults. And I try to put some substance into it.”

“I had no idea what kind of “substance” until a friend urged me to look at “La Liste Hariri,” one of de Villiers’s many books set in and around Lebanon. The book, published in early 2010, concerns the assassination of Rafiq Hariri, the former Lebanese prime minister. I spent years looking into and writing about Hariri’s death, and I was curious to know what de Villiers made of it. I found the descriptions of Beirut and Damascus to be impressively accurate, as were the names of restaurants, the atmosphere of the neighborhoods and the descriptions of some of the security chiefs that I knew from my tenure as The Times’ Beirut bureau chief. But the real surprise came later. “La Liste Hariri” provides detailed information about the elaborate plot, ordered by Syria and carried out by Hezbollah, to kill Hariri. This plot is one of the great mysteries of the Middle East, and I found specific information that no journalists, to my knowledge, knew at the time of the book’s publication, including a complete list of the members of the assassination team and a description of the systematic elimination of potential witnesses by Hezbollah and its Syrian allies. I was even more impressed when I spoke to a former member of the U.N.-backed international tribunal, based in the Netherlands, that investigated Hariri’s death. “When ‘La Liste Hariri’ came out, everyone on the commission was amazed,” the former staff member said. “They were all literally wondering who on the team could have sold de Villiers this information — because it was very clear that someone had showed him the commission’s reports or the original Lebanese intelligence reports.”

When I put the question to de Villiers, a smile of discreet triumph flashed on his face. It turns out that he has been friends for years with one of Lebanon’s top intelligence officers, an austere-looking man who probably knows more about Lebanon’s unsolved murders than anyone else. It was he who handed de Villiers the list of Hariri’s killers. “He worked hard to get it, and he wanted people to know,” de Villiers said. “But he couldn’t trust journalists.”

5.#14. Kinda depressing.

 




via Gone With The Blastwave


Jó hétvégét mindenkinek!